Balatonkenesei Katolikus Egyházközség

  • a1.jpg
  • a2.jpg
  • a3.jpg
  • a4.jpg
  • a5.jpg
  • a6.jpg
  • a7.jpg
  • a8.jpg
  • a9.jpg
  • a10.jpg
  • a11.jpg
  • ba1.jpg
  • ba2.jpg
  • ba3.jpg
  • ba4.jpg
  • ba5.jpg
  • ba6.jpg
  • c1.jpg
  • c2.jpg
  • c3.jpg

Egy tragikus baleset margójára

2017. január 19-én éjféltájban Verona közelében egy magyar autóbusz szalagkorlátnak csapódott, majd egy felüljáró tartópillérének ütközött, kigyulladt és szinte azonnal egész terjedelmében égni kezdett. A busz utasai egy budapesti gimnázium diákjai és tanárai voltak, akik franciaországi sítúrájuk után hazafelé tartottak. A tragikus esemény többségüket álmukból riasztotta, mármint azokat, akik az ütközés következtében nem haltak meg azonnal. Az 56 utasból 16-an azonnal meghaltak, 26-an megsérültek  -  közülük többen igen súlyosan  -,  14-en pedig megtépázottan, és úgymond „csak” lelkileg sérülten „úszták meg” a balesetet.

Megdöbbent az egész ország; de nemcsak mi, hanem az olaszok is. Mindenki segíteni akart. A kormány mozgósította az egészségügyi, szállítási, konzuli és pénzügyi apparátust. A Verona környéki magyarok tolmácsnak jelentkeztek, az olaszok pedig a legmagasabb szinttől a magánemberekig siettek a segítségükre. Itthon gyűjtést szerveztek a károsultak költségeinek fedezésére. Az egész ország, és a határokon túliak is megrendülten emlékeztek, imádkoztak és nemzeti gyásznapot tartottak.

Ez a tragédia fantasztikusan szép, mély és igaz emberi értékeket hozott felszínre a honfitársak sokaságából. Hirtelen az értékelés első helyére került az élet, főleg a fiatalok, a gyermekek reményteljes és pótolhatatlan élete. Úgy látszik „nekünk Mohács kell”, tragédia, tűz és halál, meg sok mélyen szántó lelki seb. Gondolkodni, újrakezdeni, vagy máskép folytatni az életet csak a túlélők és a megérintettek tudnak.

Mondhatná valaki: de hát ezek mind ártatlan áldozatok voltak…!  -  Igen, de hát most már nem is arról beszélünk, hanem az életünk értelméről. Ez a tragédia megajándékozott bennünket életünk értelmének újrafelfedezésével. Minden további érték semmibe vész, ha ez az első megsemmisül. Életünk, annak gondozása, biztonsága, szellemi-lelki java mindannyiunk egyéni és közösségi hivatása.

Napokon keresztül reggeltől estig hallgattuk és láttuk a veronai eseményeket. Közben elhangzott egy egymondatos hír: ezen a hétvégén itthon heten haltak meg közúti balesetben, és hatvan személyi sérüléssel járó baleset történt. Egy év során Magyarországon egy falunyian halnak meg hasonló körülmények között, és több tízezren sebesülnek meg.  -  Itt most megálltam az írásban… hogyan is fogalmazzak tovább? Milyen kérdést tegyek fel, amely helyénvaló és előremutató lenne? Szabad-e azt írnom, hogy személyválogatók vagyunk? Az egyiknek megadunk mindent, a másikat pedig tudomásul vesszük, mint az aznapi időjárást? Pedig a többi  -  igen sok áldozat  -  között is ott vannak az ártatlan kicsinyek, az öregek, a javakorbeliek, a hozzátartozók között pedig gyászoló árvák, özvegyek, testvérek és rokonok, az egy életre megrövidítettek és megnyomorítottak.   -  Igaz, hogy mellettük is megtalálható az egészségügyi és társadalmi  segítség, meg a jó emberek testi-lelki támasza.

Ebben az esetben is fontos a tanulság levonása, amely a „véletlenségen” túl a felelősségre vonatkozik. A múltra vonatkozóan elvégzi dolgát egy részről kinek-kinek a saját lelkiismerete, más részről pedig a társadalmi jogszolgáltatás. A jövőre vonatkozóan pedig marad a bölcs megfontolás lehetősége, amely eltűnődik az emberi élet felbecsülhetetlen értékének elsődlegességén, a biztonságon, az ember lelki értékein, s közben számba vesz minden anyagi lehetőséget, hibát vagy bűnös károkozást.

És végezetül: ha már az emberi élet értéke minden más értéket megelőzően az első helyen került szóba, akkor tegyünk fel egy nagyon lényeges kérdést: Lehet-e különbséget tenni emberi élet és emberi élet között? Lehet-e különbséget tenni az igen fiatal és a nagyon öreg élete között; a fogyatékos és az egészséges élete között; a honfitárs és egy távoli kultúrához tartozó élete között; a nő és a férfi élete között; a szimpatikus és az antipatikus élete között? Stb. Minél tovább boncolgatjuk ezekkel a kérdésekkel magát az emberi életet, annál világosabb, hogy az emberi életnek nincs alternatívája. Különbség csupán egy konkrét helyzetben lévő emberi élethez való viszonyunkban lehet, mégpedig abban, hogy védelemre, segítségre szorul-e, vagy gyönyörűen boldogul a maga lehetőségei szerint. Minél kiszolgáltatottabb egy emberi élet, annál nagyobb felelősséget igényel elsősorban attól, aki legközelebb áll hozzá, mint például a kisgyermek a szüleinek, egy magatehetetlen beteg a családjának, egy sebesült annak, aki először rátalál, és ez a rászorultság és felelősség tovább terjed az emberi kapcsolatrendszer fokozatai szerint, amit felülír a szeretet és a jóakarat mércéje.

Ezen a ponton felmerül az a kérdés, hogy vajon létezik-e olyan szint, amiben már egyáltalán nem kell értékelni az emberi életet, bármit lehet vele csinálni, akár el is lehet pusztítani?

Elgondolkodom: A legtapintatosabb védelemre szoruló magzati emberi élet még csak egy hónapos, és már dobog a szíve. Két hónapos korára kialakulnak végtagjai, láthatóak ujjai, a szája, az orr, a fülek, a szemek, sőt a szempillái is. Három hónapos korára már funkcióképesen működik az agya, és irányítja testi szerveinek működését. És ekkor még teljes tudatossággal életveszélynek van kitéve a hozzá legközelebb állók részéről. Magyarországon naponta száz-százötven, évente harminc-negyvenezer magzat életét oltják ki, majd lágy részeit kiszippantják, csontocskáit összetörik. Kik teszik ezt? Hát azok, akik esküt tettek az élet védelmére, vagy akik lemondanak arról, hogy saját gyermekük édesanyának vagy édesapának szólíthassa őket. Ők a néma sikoly áldozatai; de nemcsak a parányi emberi életek, hanem mindazok áldozatok, akik ezen életek ellen tanácsolnak, bíztatnak, segítenek, cselekszenek, szóval akik akarják halálukat. Így a lelki áldozatok száma eléri az évi százezret. Szegény boldogulni vágyó Magyarország! Mennyi súlyos terhet kel évtizedek óta hordoznod és gyógyítgatnod! Ne hagyd abba az élet szeretetéről és a testi-lelki sebesültek jóakaratú gyógyítását, mert akkor még van remény.

Dr. Balázs Pál
 c.apát, plébános, főiskolai tanár

Keresztények a világban

Bennünk keresztényekben kétféle érzésvilág váltogatja egymást. Lelkiismeretünk mélyén és katolikus környezetben igen jól és felszabadultnak érezzük magunkat, de amint kilépünk e körből, védtelennek, idegennek, olykor pedig megvetetten elmarasztalva találjuk magunkat, szinte mindenkitől, minden helyen és minden fórumon. Ennek legszembetűnőbb oka, hogy nagyon másképp élünk, gondolkozunk és hiszünk mint a bennünket körülvevő világ, amely gyorsan, radikálisan és néha sértő módon szembeszegül ezért velünk. Persze mi is tudjuk magunkról, hogy bennünk is vannak hibák, mindazonáltal eltúlzottnak és igazságtalannak érezzük a világ velünk szembeni reakcióit; s hogy ezt elkerüljük, sokszor  -  sajnos  -  anonimitásba burkolódzunk előle.

Keresztény életérzésünk és öntudatunk megerősítésére olvassunk el egy részletet az úgynevezett Diognétoszhoz írt levélből! (Megtalálható többek között a Zsolozsma húsvéti idő V. hetének szerdai napján. A Diognétoszhoz írt levél ismertetése pedig Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma I. 236-37. lapján, Szent István Társulat, Budapest, 1980.)

Íme a részlet: "A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertől sem a táj, sem a nyelv, de az életmód. Nem laknak ugyanis külön városokban nem beszélnek valami szokatlan nyelven, nincs semmi különcködő életmódjuk. Tanításukat nem okoskodásból vagy kíváncsi emberek izgágaságából merítették, és semmi emberi bölcselkedésre sem esküsznek, mint sokan mások.

Ott laknak a görögök és barbárok városaiban, ahogyan kinek-kinek a sorsa megszabta. Öltözködésben táplálkozásban a lakósság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlenek látszó életmódot folytatnak. Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik. Házasságot kötnek, mint mások; gyermekeik születnek, de nem dobják ki magzataikat. Közös az asztaluk, de az ágyuk nem.

Testben vannak, de nem a test szerint élnek. A földön élnek, de hazájuk az égben van. A fennálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk felülmúlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek, őket azonban mindenki üldözi. Nem is ismerik, és mégis elítélik őket, megölik őket, de életre támadnak. Koldusszegények, és mégis sokakat gazdagítanak; mindenben hiányt szenvednek, mégis mindenben bővelkednek. Megszégyenítik őket, és a szégyenben éri őket a dicsőség; rágalmaik visszahullnak amazokra. Megrágalmazzák őket, és épp a rágalmak közt éri őket a dicsőség. Hírnevüket megtépázzák, de fényesen bebizonyul igaz életük. Szidalmazzák őket, de ők áldással felelnek erre. Megvetik őket, de ők tiszteletet adnak mindenkinek. Jót tesznek, és mégis mint gonoszokkal bánnak velük. Ha kínozzák őket, örülnek, és mintha életre támadnának. A zsidók úgy hadakoznak ellenük, mintha pogányok volnának; a pogányok is üldözik őket, de maguk a támadóik sem tudják, hogy miért bántják őket.

Egyszóval: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek jelen van a test minden tagjában, a keresztények is ott vannak a világ városaiban. A lélek ott lakozik a testben, de mégsem a testből való; a keresztények is itt vannak a világban, de ők sem e világból valók. A láthatatlan lélek a látható testben van: a világban élő keresztények is láthatók, de vallásosságuk láthatatlan. A test haraggal támad a lélek ellen, mert akadályozza élvezeteiben, pedig semmi jogtalanság nem esett rajta; a világ is gyűlöli a keresztényeket, mert ők visszautasítják élvezeteit, holott a világot nem sértették meg.

A lélek szereti az őt gyűlölő testet és tagjait; a keresztények is szeretik üldözőiket. A lélek be van zárva a testbe, de ő tartja össze az egész testet; a keresztények is úgy vannak a világban, mintha börtönben volnának, de mégis ők tartják össze a világot. A halhatatlan lélek mulandó hajlékban lakozik; a keresztények is e mulandó világban zarándokolnak a mennyei örökkévalóságra várva. A lélek jobbá lesz, ha étellel és itallal nem kényeztetik el; a keresztények is folyton gyarapodnak, noha nap nap után üldözik őket. Isten olyan fontos őrhelyre állította őket, ahonnan nem szabad elmenekülniük."

A levél stílusa olyan, mintha a közelmúltban vetették volna papírra; tartalma és mondanivalója világos, őszinte és egyszerűen tiszta érvelést mutat. Pedig térben és időben tőlünk nagyon távol és régen keletkezett, a görög nyelvű pogány, zsidó és már keresztény miliőben, a II. század vége felé, úgy a 180-as, 190-es évek táján. A lakósság nagy része még pogány, akik között a zsidó diaszpóra népe mellett már keresztények is élnek. A levélből kiemelkedik a keresztények békés, tiszta életre törekvő becsületes életének leírása, mely minden jóakaratuk ellenére többnyire rosszalló feszültséget vált ki pogány környezetükből, amely olykor vértanúságot kiváltó áldozatot követel tőlük.  -  Mindazonáltal a keresztények saját állapotukat az üdvösségreményében nagy lelkierővel és bensőséges derűvel vállalják, és nagylelkűen felajánlják  rosszakaróik megtérésére is.

A levél címzettje Diognétosz, egy jószándékú és érdeklődő görög pogány ember, aki már eddig is megsejtett valamit a keresztényekben lakozó "kegyelmi erőből". Az ismeretlen keresztény szerző egyszerű szavakkal feltárja előtte a keresztény életforma belső titkát, és világosan felsorolja mindazokat a különbségeket, amelyekben életük különbözik a pogányokétól. Nem sínföli a pogányok életét és világszemléletet, és nem dicsőíti a keresztényekét, mégis írása nyomán felragyog a nagyszerű különbség a keresztények javára.
Nekünk, mai keresztényeknek, azért érdemes magán a témán és a levél tartalmán elgondolkodnunk, mert a hosszú évszázadok eltelte után  -  a járulékos elemeket leszámítva  -  mit sem változott a valóban keresztények és a kívülállók viszonya. A régi keresztény nemzedékek tanúságtétele hatalmas erkölcsi erőt sugároz felénk, amely így együtt maga a normális élet (még a világ javára is!).

Dr. Balázs Pál
c.apát, plébános, főiskolai tanár

A Metanoia 53 napja

Hajlamosak vagyunk arra, hogy az apostolok életének nagy belső változásának kezdetét a meghívásuk eseményével azonosítsuk. Mintha ezt támasztanák alá az evangéliumok beszámolói is; ugyanis Jézus nyilvános működésének a kezdetén követésére hív embereket (Vö. Mt 4,18-22; Mk 1,16-20; Mt 9,13),  akik valóban tanítványaivá is lesznek, és akiket maga Jézus is apostoloknak nevez. (Vö. Mk 3,13-19) Utólag nézve a maghívás eseménye valóban olyan kezdet vagy változás ténye a tanítványok életében, mely világtörténelmi és üdvtörténeti események kiemelten fontos szereplőivé teszi őket.

Mégse ez a külsődlegesen leírható eseménysor a fontos, hanem a tanítványok belső szemléleti vagy hitbeli átalakulása. Vajon elegendő volt-e Jézus meghívása, amely átemelte őket az ószövetség szemléletéből az újszövetség örömhírébe? Egyáltalán tudták-e, hogy ki az aki hívja őket, vagy csupán koruk szokásának és kíváncsiságának engedelmeskedtek? Miről győzte meg őket Jézus közelségében eltöltött idő megannyi újszerű tapasztalata? Tanítványiságuk idejének végére milyen változás ment végbe belső hitbeli szemléletükben?  -  Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása azért rendkívül fontos, mert segít tisztázni a változás okát. Mi történt e két-három év alatt? Mert minden kétséget kizáróan az apostolok az evangélium hiteles tanúivá és tanítóivá váltak, amit vértanúságukkal meg is pecsételtek. Kérdés: Hitük és szemléletük belső változása már a tanítványi létük alatt bekövetkezett, vagy csak később? Mi volt ennek az időnek a jelentősége és értelme?

Vegyük sorra a kérdések legfontosabb elemeit, s keressük meg rájuk a megfelelő választ, hogy tisztázódhassék bennünk: vajon mit érzékelhettek mindebből a tanítványok?

Először is nézzük a „meghívást”! Ki hívta őket? Mert azt, amit mi tudunk (Jézus, a megtestesült Isten Fia, a Messiás), ők akkor még nem tudhatták. Csupán azt tudták, hogy ez a Jézus egy rabbi Názáretből. A rabbit magyarra mesternek fordítjuk, ami tanítót jelent. Igaz, hogy felsejlett bennük is, meg a kortársakban is, hogy nem egy átlagos rabbiról lehet szó, hanem valami nagyobbról, esetleg prófétáról, aki különleges „erővel” és tudással rendelkezik (Vö. Mk 8,28: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának” tartották Jézust.).  Amikor azután Jézus személyes állásfoglalásra készteti őket, még az evangéliumból is kiérződik a kínos csend, amit azután Péter tör meg, mintegy „kivágva magát”: Te „a Messiás vagy”. (Mk 8,29) Hogy ez még mennyire nem megalapozott, az abból is kiviláglik, hogy amikor a Messiásnak mondott Jézus a szenvedéséről beszél nekik, Péter vitába száll „messiásával”, szemrehányást tesz neki (Vö. Mk 8,32);  de Jézus markáns válasza sem marad el: „Távozz tőlem, sátán, mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” (Mk 8,33)

Egy gondolat erejéig még menjünk vissza a „meghívás” fogalmához. Nemcsak Jézusnak voltak tanítványai, hanem több más neves rabbinak, a jeruzsálemi írástudóknak és farizeusoknak, sőt Keresztelő Jánosnak is (Vö. Jn 1,35-37).  Ezek egy része önként, minden hívás nélkül csatlakozott egy-egy tanítóhoz, mert érdekelte az, amit mondott, majd pedig tovább állt, vagy elmaradt, ha már nem értett vele egyet. Jézushoz is sokan csatlakoztak. Lukács ír hetvenkét tanítvány küldetéséről (Vö. Lk 10,1-20). János pedig az eukarisztikus beszéd után megjegyzi: „tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele” (Jn 6,66); de már ekkor is világosan elkülönült a tanítványok sokaságától a tizenkettő, akiket Jézus is külön kezelt, s legalább természetes emberi bizalom dolgában közelebb álltak hozzá, és mindnyájan kitartottak mellette - „Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: ’Ti is el akartok menni?’ Simon felelt neki: ’Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje’.” (Jn 6,67-69).  Kérdés, hogy ez a bizalom elegendő volt-e Jézus valódi küldetésének megértéséhez?

A tizenkettő Jézus mellett sok újszerű tapasztalatot gyűjthetett be. Sajátos szakkifejezésként erre a „hatalom” szó a legmegfelelőbb, úgy ahogy azt az evangélium használja. A tanítványok legáltalánosabb tapasztalata az volt, hogy Jézus tanító szavából hatalom, belső erő árad. -  Ezt mindenki érezte, de leghitelesebben a nép egyszerű fiai mondták ki. Erről így tudósít Szent Máté: „A nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy mint az írástudók.” (Mt 7,28b-29)

Jézus hatalma nemcsak tanító szavában nyilvánult meg, hanem gyógyításaiban is: hatalma volt a betegségek felett. Nem rendelt, nem tűnt fel csodadoktorként, de segített a beteg emberen, főleg ha az bizalommal kérte őt. Kapcsolatuk lényege a bizalom, vagyis a hit volt. Magának a gyógyításnak jel szerepe volt, az Isten országa elérkezését jelezte. Amikor Keresztelő Szent János Jézus gyógyításairól tudomást szerzett, elküldte hozzá tanítványait, akik nyíltan feltették neki a kérdést: „Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?” (Lk 7,20) Jézus a Messiásra vonatkozó próféciák beteljesedésével válaszol: „Menjetek és jelentsétek Jánosnak amiket láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot.” (Lk 7,22; vö.: Mt 11,2-19)

Hatalma volt továbbá a gonosz lelkek fölött is. Meggyógyít ördögtől megszállottakat. Például Gerazában „... egy tisztátalan lélektől megszállott ember közeledett felé. A sírboltokban lakott, és még lánccal sem tudták fogva tartani. ... Amikor meglátta Jézust, odafutott hozzá, a földre vetette magát előtte, és hangosan kiabált: ‘Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!’ Mert ráparancsolt: ‘Menj ki tisztátalan lélek, ebből az emberből.!’...” (Mk 5,2-8)

Hatalma van a természet erői fölött is. Ezt akkor tapasztalhatták meg az apostolok, amikor szavával lecsendesítette a vihart: Jézus egész nap egy bárkából tanított.  „ ... alkonyatkor így szólt (tanítványaihoz): ‘Keljünk át a túlsó partra.’ Erre szétoszlatták a tömeget, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is csatlakoztak. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: ‘Mester - kérdezték, nem félsz, hogy elveszünk?’ Erre fölkelt, parancsolt a szélnek és utasította a tavat: ‘Csendesedj! Némulj el!’ A szél elült s nagy nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: ‘Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?’ Nagy félelem fogta el őket. ‘Ki ez  -  kérdezték egymástól, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?’” (Mk 4,35-41)

Hatalma volt mások halála fölött is, ezáltal az élet urának bizonyult. Föltámasztja a barátját Lázárt (Vö. Jn 11,1-44),  egy ifjút Naim városában (Vö. Lk 7,11-17) és egy Jairus nevű ember leányát (Vö. Mt 9, 18-26)

Mindebből arra lehet következtetni, hogy a tanítványok egy nagy átváltozáson mennek át, eljutnak egy olyan abszolút bizalomra, hogy amit csak mond vagy ígér Jézus, azt magukévá is teszik. De ez nem így történt - A megváltás véres drámáját még Jézustól sem fogadták el. (Vö. Mk 8,32).  Erről tanúskodik valamennyi tanítványi reakció, ami csak történt Jézus elfogását és halálát követő időben. Júdás annyira képtelennek találja Mestere művét, hogy inkább árulójává válik (Vö. Mt 26.47-50).  Péter átkozódás közepette kijelenti? „Nem ismerem azt az embert.” (Mt 27,74) Az emmauszi tanítványok szomorúan és reményt vesztetten bevallják: „Azt reméltük …, hogy meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21) Tehát küldetésének lényegét nem értették meg, viszont saját (messiási) elgondolásaikhoz konokul ragaszkodtak.

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a tanítványi időszak kettős eredménnyel zárult. Az ember részéről teljes kudarc, valamennyi tanítvány csődöt mondott. Tehát ebben a periódusban az ember részéről a nagy változás, a metanoia még nem következett be. Isten részéről viszont megtörtént a teljes célba-érkezés: az evangélium végleges és maradandó meghirdetése, hiszen az amúgy kudarcot vallott tanítványok mégis megjegyeztek mindent, és később hiteles tanúkká és tanítókká léptek elő. Jézusnak semmit sem kellett újból (még egyszer) meghirdetnie. Ma is, és az idők végéig hangzik az örömhír.  -  Tehát tovább kell keresnünk a nagy megtérés idejét és okát!

Mielőtt tovább haladnánk, „szakaszoljuk” a tanítványok életét a könnyebb megértés érdekében!
1.    Nyilvánvaló, hogy a tanítványok fiatalsága egy egyszerű provinciális ószövetségi környezetben telt.
2.    Miután Jézus legszűkebb tanítványi körébe meghívást nyertek, hatalmas szellemi és tapasztalati gazdagság részeseivé váltak, amit magukba szívtak, bár feldolgozni ekkor még nem tudtak.
3.    A harmadik szakasz a hitetlenség nagy kudarca a Getszemáni éjszakától húsvét hajnaláig.  -  Bármilyen furcsa, ez a volt számukra a metanoia kezdete: tanítványi háttérrel megtapasztalják emberi tehetetlenségüket.
4.    A negyedik szakasz, a korábban elképzelhetetlennek a megtapasztalása: a Föltámadottal való találkozások időszaka pünkösdig.  -  Már átjutottak a hit túlpartjára, de még erőtlenek.
5.    Végül az ötödik szakasz, mely pünkösdkor veszi kezdetét, és egyben bevégzi az átalakulást.

 

Ami a hitetlenség sötét éjszakája után történt

A fenti elemzés után nem meglepő, hogy a tanítványoknak a hét első napjának reggelén eszükbe se jutott, hogy ma van a „harmadnap”, amelyre Jézus ígéretet tett. Azon nem lehet csodálkozni, hogy az asszonyok illatszerekkel mennek a sírhoz, hiszen erről a harmadnapról ők nem tudtak. A bárgyú emberi feledékenység (a tanítványok részéről) és a jó szándékú emberi gondoskodás (az asszonyok részéről) egyaránt szembe megy az isteni valósággal. Azt is mondhatnánk, hogy ha rajtuk múlott volna, akkor a „sötét éjszaka” még ma is tartana. Ezen a napon azonban nemcsak a nap, mint égitest kelt fel, hanem a kinyilatkoztatás fénye is bevilágította a világot. Nagyon fontos üzenetet hordoz számunkra, hogy ez hogyan történt. 

Előzetes jelek: elmozdított kő; gyolcsok az üres sírban. „Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Péterhez és a másik tanítványhoz (Jánoshoz) …” (Jn 20,1-2) Az elmozdított kő hallatára mindketten a sírhoz siettek, és miután beléptek a sírba látták „…az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. … (a másik tanítvány is) látta és hitt. Eddig ugyanis még nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból” (Jn 20,6-9) Tehát ekkor még nincs szó személyes találkozásról, csupán egy üzenet értékű jel éri el a tanítványokat. Délután ugyanerről számolnak be az emmauszi tanítványok is: „Társaink közül néhányan kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” (Lk 24,24)

Az első személyes találkozások: Míg Péter és János a gyolcsok és az üres sír látványa után visszatértek övéikhez (Vö. Jn 20,10),  addig „Mária (Magdolna) ott állt a sír előtt és sírt.” (Jn 20,11) A Föltámadott először neki mutatja meg magát, ő lesz a föltámadás első tanúja; abban a kultúrkörben, amelyben a nő tanúskodása az emberek előtt nem számított, Isten azonban elsőszámú tanúvá teszi meg, de nemcsak azért mert nő, hanem a lelkületéért is (Vö. Jn 20,11-18).

További két megjelenést lehet még az „elsők” között említeni: Szent Pál az első korintusi levélben felsorolja az Úr megjelenéseinek jelentős részét; köztük elsőnek említi, hogy „megjelent Péternek”. (1 Kor 15,3)(Vö. még Lk 24,34)  Erről a megjelenésről többet nem tudunk, de a reggeli üres sír látványa és az esti közösség előtti megjelenés között történt.

A másik megjelenés az emmauszi úton történt két tanítványnak, mely során két fontos dologra figyelhetünk fel. Az egyik a fölismerés. A Föltámadott mint idegen közelít feléjük, tehát valamiképpen más, mint ahogyan korábban ismerték, ugyanakkor szilárd bizonyossággal fölismerhetővé válik számunkra. A másik dolog pedig Jézus részletes magyarázata volt a próféták messiási jövendöléséről (Vö. Lk 24,13-34). - Íme a három „első” hatalmas jel, mely a remény üzenetét vitte meg a tanítványoknak.

A Föltámadott megjelenése a tanítványok közösségében: Az apostolok közösségében való első megjelenést jelek és személyes üzenetek készítették elő. A közvetlen előzmény a két emmauszi tanítvány részletes beszámolója és együttes tanúságtétele (Vö. Lk 24,33-35; Mk 16,12-13).  Ezt követően „… egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: ’Békesség nektek!’ Ijedtükben és félelmükben ahzt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássátok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.’ Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: ’Van itt valami ennivalótok?’ Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle.” (Lk 24,36-43)

Ez a találkozás szinte minden ide vonatkozó kinyilatkoztatást tartalmaz, és minden kételyt és félelmet eloszlat. Először is Jézus nem kopog, nem kér bebocsátást, hanem megjelenik, mintegy jelét adva, hogy megdicsőült teste nincs alávetve az evilági fizikai törvényeknek. Meggyőzi tanítványait, hogy nem káprázik a szemük, és nem szellemet látnak, hanem őt magát, mint Feltámadottat. Ezért bíztatja őket kezének és lábának, valamint sebeinek tapintására, mert bizalmukhoz (hitükhöz) még „fizikai” bizonyosságot is szolgáltasson nekik. Hasonló megerősítések történnek további megjelenései alkalmával is (Vö. még Mt 28,16-20; Mk 16,14; Lk 24,44-53 és Jn 20,19-23).

A tanítványok további kételkedései: Az írott evangéliumok beszámolói akkor keletkeztek (50-70 között, Jánosé pedig 90 táján), amikor az apostoloknak már szilárd hite és meggyőződése volt a feltámadásról. Mégis fontosnak tartották (a Szentlélek sugalmazó tevékenységével együttműködve) a sok-sok kételkedésüket is megemlíteni és leírni. Ezek értékes evangéliumi üzenetek számunkra, mert hiteles képet rajzolnak nekünk a megváltásra szoruló emberről.

Íme a „húsvéti kételkedésük” gyűjteménye:

Húsvétvasárnap hajnalán a sírkertben két férfi szólt az asszonyokhoz: „’Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt!’ … Mária Magdolna … és néhány más asszony hozta a hírt … az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották és nem hittek nekik,” (Lk 24,5-11)(Ugyanez Márk leírásában: 16,9-11)

Az emmauszi tanítványok „Visszatérve (Jeruzsálembe) közölték a hírt a többiekkel is, de nekik sem hittek.” (Mk 16,12-13)
Húsvétvasárnap este maga Jézus érzékeli tanítványai bizonytalankodását, s ezért „… így szól hozzájuk ’Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely a szívetekben?’ … De örömükben még mindig nem mertek hinni és csodálkoztak.” (Lk 24,38-41)

Egy későbbi megjelenés alkalmával Galileában, amikor „… meglátták, leborultak előtte, bár néhányan kételkedtek.’ (Mt 28,17)

Mindezek rávilágítanak arra a hitigazságra, hogy a föltámadás a természetfeletti élethez tartozik, s a természetes ember természetes képességeit, például emberi megértését meghaladja, mert hisz nem is ehhez a képességhez tartozik, hanem egy Istentől kapott más képességünkkel fogadható be, ami a hit.

A kételkedések sorából tudatosan kihagytunk egy fontos eseménysort, Tamás kételkedését. Az alábbiakban az ő példáján keresztül mutatjuk be az apostolok metanoia-ját.

Tamás - és vele a többi apostol - metanoia-ja: „A tanítványok elmondták (Tamásnak): ’Láttuk az Urat!’ De kételkedett: ’Hacsak nem látom kezén a szegek helyét, és oldalába nem teszem kezem, nem hiszem.’ Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: ’Békesség nektek!’ Aztán Tamáshoz fordult: ’Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!’ Tamás felkiáltott: „Én Uram, és Istenem!’ Jézus csak ennyit mondott: ’Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem láttak, mégis hisznek.” (Jn 20,25-29)

János rövid, precíz és szemléletes leírása könnyen elképzelhetővé és érthetővé teszi Tamás viselkedését. Nem is ez a fontos, hanem a belső szemléleti és hitbeli változás. Fontoljuk csak meg, hogy mi is történt. Tamás elképzelhetetlennek tartotta, hogy a rabbi feltámadjon. Igen, mert Jézust rabbinak, mesternek, mai kifejezéssel tanár úrnak tartotta. Most, amikor szembesül a Föltámadottal, és ezáltal a föltámadás valóságával, a rabbiból „Én Uram, és Istenem!” lesz. Egy pillanat alatt megváltozik saját helyzetének megítélése is: akkor én sem csupán egy rabbi tanítványa voltam, hanem a messiásnak, aki még a halál fölött is Úr és Isten. A felismerést nem magának köszönhette, hanem ajándékba kapta Istentől. Erre a hitre alakult át korábbi emberi szemlélete.

Tanítványtársaival együtt ezt a természetfeletti hitet erősíti meg pünkösdkor a Szentlélek (Vö. ApCsel 2,1-13).  Tehát nem a korábbi tapasztalataik emberi értelmezését és vélekedését, hanem Isten felismert valódi szándékát és üdvözítő tettét. Ezért pünkösdkor és pünkösd után valamennyi apostol a kinyilatkoztató Isten hiteles tanújává és természetfeletti ajándékainak közvetítőjévé válik.  -  Ugyanezt jeleníti meg az Anyaszentegyház a világban most is és a világ végezetéig. Az emberiség pedig pontosan úgy küszködik vele, mint maguk a tanítványok és a kortársaik.

Péter meggyóntatása: A Getszemáni éjszakától pünkösdig 53 nap telik el. A mi emberi világunkban az időnek fontos szerepe van. Az események értelme és jelentősége az idő által is asszimilálódik az ember belső valójában. Istennek viszont csak egy „pillanatra”, az „időtlenség” érintésére van szüksége, hogy megajándékozza az embert. Péternek és a többi tanítványoknak azonban nemcsak a krisztusi mű külső tanúivá kellett válniuk, hanem belsőleg is azonosulniuk kellett a Föltámadottal, aminek elengedhetetlen feltétele volt a bűnbánat és az isteni megbocsátás.

Jézus elfogatásának éjszakáján Péter megtagadja mesterét: „Nem ismerem azt az embert!” (Mt 28,74) Ezen a tényen még az se változtatott, hogy hamarosan „… keserves sírásra fakadt,” (Mt 28,75) Ezért Péternek Jézushoz fűződő viszonyában  -  megjelenései ellenére  -  van egy elvarratlan szál: a teljes kiengesztelődés, a bűn eltörlése. A megjelenések döbbenetes élménye Péter részéről szinte lehetetlenné tehették a kifejezett bocsánatkérést; mindenesetre Jézus ebben is fenntartotta magának a kezdeményezést. Galileában, Tibériás tavánál történt (Vö. Jn 21,1-17).  Jézus úgy intézi, hogy négyszemközt kérdezhesse Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Igen Uram - felelte - tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,15) Ez a párbeszéd háromszor követi egymást. Harmadszorra Péter már világosan tudja külön figyelmeztetés nélkül is, hogy „honnan fúj a szél.” Ezért mondja: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,17) Ezért bátorkodunk Péter meggyóntatásáról beszélni, mely egy különleges és egyedülálló feloldozással végződik: „Legeltesd juhaimat.” (Jn 21,17)

Dr. Balázs Pál
c.apát, plébános, főiskolai tanár

A Remény Életerő
- gondolatok az új kezdetén –

Normális körülmények között nem beszélünk a reményről, mert olyan természetes a jelenléte, mint a bennünket körülvevő levegőé, de amint értelmetlenségbe vagy reménytelenségbe fordul életünk, azonnal kétségbe ejtő érzések kerítenek hatalmukba bennünket. Hasonlítunk a fuldokló, levegőért kapkodó emberhez. Vagyis arról lenne szó, hogy a remény megfogyatkozásával vagy elvesztésével maga az életünk kerülne veszélybe?

De hát mi is a remény?  -  Ha nagyon magunkból indulunk ki, akkor a remény egy olyan belső életérzést, erőt, vagy lelki energiát jelent, aminek segítségével érezhető módon könnyebben, gyorsabban és biztosabban haladhatunk célunk felé. Általa megszűnik magányosságunk. Egyedüllétünkben is vele „ketten vagyunk”. Hűséges társunknak, bizalmas szolgánknak és aranyos kis-testévünknek bizonyul. Állhatatosan segít míg csak el nem érjük célunkat; s aztán „figyel”, hogy mi a következő feladat.

Tudós lélekbúvárok azt állítják, hogy a remény az emberben meglapuló ösztönös tendenciák, vagy más szóval törekvések egyike. Szerintük az embert úgy kell elképzelni, mint aki egy kör közepén áll. Minden irányból kihívások próbálják hatalmukba keríteni. A könnyebb megértés kedvéért a kör egyik felére sorakoztassuk fel a jó, vagy értékes kihívásokat, a másik felére pedig a rossz hatások próbálkozásait. Mindkét fajta törekvésből sok-sok közelít az ember felé, melyek egyelőre különböző távolságokra vannak. Az egyik csoportról azt mondhatjuk, hogy most még nagyon messze van tőlünk, a másik csoport viszont olyan közel került hozzánk, hogy érte vagy ellene meg kell küzdenünk, minek eredményeképpen vagy bekerül az életünkbe, vagy nem.

Most nézzük először a rosszhoz, azután pedig a jóhoz való viszonyulásunkat!  Minden egészséges ember igyekszik a rosszat távol tartani az életétől. Ha viszont kikerülhetetlen a vele való találkozás, akkor vagy bátor, mert erősnek érzi magát a rosszal szemben, vagy fél és retteg az előre látható rossz miatt; s ha az utóbbi következik be, akkor bizony a szomorúság tölti el.  -  Ezzel szemben a valódi érték sokkal felemelőbb érzéseket vált ki az emberből. Egy messziről közelítő érték vágyódást idéz elő; s ha az az elérhetőség közelségébe kerül, akkor a vágy reménységgé változik felszabadítva a cselekvés megannyi energiáját, és igénybe veszi mindazokat a segítségeket, amelyek a célhoz vezetik; mert a célba érés örömmel tölti el. Mindezt csak az árnyékolhatja be, ha „porszem kerül a gépezetbe”, vagyis az ember feladja a maga küzdelmét, vagy időközben elapad a segítség. Ilyenkor a remény reménytelenségbe fordul, s a közeli öröm előíze keserű szomorúsággá változik.

Tehát hétköznapi értelemben a reménnyel felövezett cselekvés nem pusztán akarat kérdése, hanem szükségesek hozzá külső és belső feltételek is. Korunk emberének flusztráltságai ezen feltételek hiányosságaiból fakadnak. Amikor valami elérhető közelségbe kerül, és hirtelen felemelik az árát, másnak adják az állást, a prémiumot és a fizetésemelést, megvonják a tanulási, utazási, egészségügyi, jogi és szociális segítséget, és a már-már elérhetőnek vélt a jobb élet lehetősége a távoli ködös jövőbe úszik a szemünk elől, miközben mások, közvetlen mellettünk, semmivel sem többet téve érte, boldogan örülhetnek folyamatos célba érésüknek.  -  Ilyenkor fáj az ember szíve, és szomorú, sőt még dühös is, mert nem fátumszerű értelmetlen erők, hanem emberi bűnök sodorták reménytelen helyzetbe; egyeseket a hajléktalanság állati sorsára, amelyből gyakran már egyáltalán nincs visszaút.

Azonban ne feledkezzünk meg a remény nagyon is szubjektív oldaláról se! A gondolkodó embernek a felcsillanó reménysugárban kreatívnak kell lennie. Ez olyan képesség, amely szüntelenül tud kombinálni és felülemelkedni; a legkisebb esélyből is csodálatos művet képes alkotni. Igen ám, de ez a felismerés átvezet bennünket a mindennapi célocskákból a remény igazi transzcendentális világába. Vagyis az ember rádöbben arra, hogy a sok mindennapi mütyür, bármennyire is fontos jelen életében, egzisztenciálisan mégsem elégítheti ki őt, mert hiszen a végtelenre nyitott személyes emberi lelkét csak az Abszolút cél töltheti be. Ha ugyanis e végtelenre nyitott kapu előtt megállok, és csak egyik-másik mulandó célocskára gondolok a hozzájuk vezető keserű nehézségekkel együtt, akkor gyakran csak legyintek rá, s lassan-lassan még e kicsiny eredményről is lemondva magam is feladom. Ha viszont átlépek az abszolút értékek kapuján, akkor szembe találom magam Azzal, aki engem mindenestül és végérvényesen akar és szeret.

A remény tehát egy olyan készség az emberben, amely a jóra irányul, ezért erénynek nevezzük. Mivel a rossz nem tökéletesítheti az embert, nem töltheti be vágyait, és nem juttathatja el céljához, a remény erénye az, amely a rosszal szemben mindezt megteheti. Igen ám, de mindehhez tudnom kell, hogy mi a Célom. Ha a Célom nem a mindennapi dolgok között található, akkor mi az, és hol van? Csak fantáziálunk róla, vagy konkrétan kirajzolódik előttünk. Magam nem teremthetem meg Célomat, mert nincs fölötte hatalmam, legfeljebb vágyaimból és fantáziámból építhetek magamnak légvárat. Végső Célom csak az lehet, amit az Abszolútum megmutat nekem. Jelen mivoltomhoz képest már ez is ajándék, s ha hozzá még segítséget is kapok, a remény célba segítő energiáját, amely ugyancsak ajándék, akkor valóban életem kiteljesítő eszköze számomra.

De hát akkor „a fellegekben járok” mindennapi realitásomat hátam mögött hagyva? – Dehogy is! Az életút teljességét látva a Célom bevilágítja mindennapi reményeimet is. Még a pillanatnyi vesztességek sem tesznek reménytelenné, mert az út mindig nyitva marad, és a Cél sohasem veszik el. Amikor manapság megsokasodnak a mindennapi vesztességek, gondoljunk erre! A kockázat nem kicsi. Jaj annak, aki reményét emberekbe, vagy gyorsan múló dolgokba veti! Hamar csalódnia kell, és vesztességként maga is elbukik. De ha az ajándékba kapott hit és remény éltet, akkor garantált a szüntelen felemelkedés és a végső győzelem.

Dr. Balázs Pál
c.apát, plébános, főiskolai tanár

Hogyan gondolkodjunk az Egyházról?

A címben föltett kérdésre csak azután tudunk világos és egyértelmű választ adni, miután tisztázunk néhány fontos kiegészítő kérdést. Mindenek előtt azt lássuk világosan, hogy mit nevezünk Egyháznak. Ugyanis sok vallási közösség nevezi magát egyháznak, a társadalom szóhasználata pedig - fogalmi megkülönböztetés nélkül - minden olyan vallási közösséget egyháznak nevez, amely a köznapi gondolkodáson túli spirituális irányultságot vall a magáénak. Tehát az a rövid önmeghatározás, hogy „mi egyház vagyunk”, vagy a társadalmi megnevezés, hogy „ ti egyház, vagy egyházak vagytok”, teljesen alkalmatlan az érdemi fogalomtisztázásra. A tartalmi fogalomtisztázás kritériuma az eredetben és a megmásíthatatlan természetfeletti (kinyilatkoztatott) tartalom meglétében keresendő. Amennyiben egy vallási tanrendszer az emberi gondolkodásból született, azaz filozófiai eredetű, akkor nevezhető ugyan vallási gondolkodásnak, de sem eredetében, sem tartalmában nem természetfeletti, csupán az emberi produktumok egy fajtája, amely azonban olyan szellemi nyújtózkodásnak tekinthető, amely ugyan a természetfelettire irányul, de azt még nem érte el, még nem birtokolja, csupán sóvárog utána.  -  A régmúlt időkben az egész emberiség ilyen vallásosságban élt sok száz és ezer változatban, sőt még ma is a többség vallásossága ezt a formát mutatja. Esetükben vallási közösségekről beszélhetünk, de nem egyházról, mert az egyház szó Isten népét jelenti, amely magától azért nem jöhet létre, mert az ember önmagától nem is ismerheti az Istent, az „ismeretlen isten népének” pedig nem lenne értelme. Isten népe csak úgy jöhet létre, ha maga Isten hozza létre. Az egyház, azaz Isten népe eredetének kritériuma pontosan ez: megszólal az Isten és népet gyűjt maga köré. Ennek a népnek „forrása” és feje Isten, illetve a megtestesült Igéje, alkotmánya pedig a kinyilatkoztatott bölcsessége, célja pedig Isten Országa. Tehát ahhoz, hogy a természetfelettire nyitott ember Isten népének tagja legyen, egy hatalmas változáson kell átmennie: az emberi bölcsességben bízó szemléletét fel kell váltania az isteni bölcsességre való ráhagyatkozásnak. Ezt azonban nem a maga erőfeszítése vagy fejlődése hozza létre, hanem Isten ajándéka és megtérésének eredménye.

A fogalomtisztázást tovább nehezíti, hogy legalább ötezer keresztény közösség mondja magáról, hogy ő Krisztus egyháza, holott az Üdvözítő egyetlen népéről - egyházáról - beszélt, amit a szentírás egyetlen szerves egységnek, a test hasonlatával mutat be. Isten népének tartalmi kritériuma a kinyilatkoztatás teljessége, de nemcsak elméleti szinten, hanem a kegyelmi életben is. Ezt a teljességet a katolikus egyház hordozza, ami nem azt jelenti, hogy minden tagja máris az életszentség állapotában él, azt viszont igen, hogy mind a kinyilatkoztatás teljessége, mind pedig a kegyelmi eszközök hiánytalanul megvannak bene. A többi keresztény vallási közösséget „egyház jellegű közösségnek” kell tekinteni, mert a fenti kritérium csak több-kevesebb hiányosságokkal lelhető fel bennük. Viszont tagjaik közül sokan bensőséges lelki közösségben élnek Istennel, megelőzve az egyház lanyha és felületes tagjait.

Az egyházról való gondolkodásunk első megállapítása az, hogy az Egyház Isten népe. De vajon ez mit jelent; mert a földi népekről elég világos fogalmaink vannak: beszélünk közös eredetükről, saját nyelvükről és kultúrájukról, szuverén országukról és államszervezetükről. De ha még ezekből egy vagy több elem hiányzik is, például egyes nép-közösségek egy más nép területén élnek, vagy korlátozott önrendelkezéssel bírnak, akkor is beszélhetünk evilági értelemben népről, nemzetiségről vagy etnikumról, mert rendelkeznek egy olyan sajátos - másoktól különböző - összetartó erővel, amely népi sajátosságuk lényegét biztosítja.

Az egyháznak, mint Isten népének a valódi természetét azáltal ragadjuk meg, ha az evilági népekhez való hasonlósága mellett a lényeges különbségét is felfedezzük.

A földi népek sajátosságainak lényegét egy „összetartó erőben”, egy lényeges magban határoztuk meg. Mivel Isten népére a fentiekben felsorolt kritériumok egyike sem érvényes, vagyis összetartó ereje nem lehet a vérségi kötelék, a közös nyelv, vagy egy meghatározott ország, hiszen minden népben és kultúrában jelen van az egész földkerekségen, akkor összetartó ereje más valami, helyesebben más Valaki, vagyis egy olyan személy lehet, aki felette áll az imént említett népek közötti megosztottságnak. Aki magáról azt állította, hogy „az én országom nem e világból való” (Jn 18,36), vagyis az egyház-nép eredete természetfeletti személyes erőben és akaratban van.

A kinyilatkoztatásból úgy ismerjük meg - és vele szemben semmilyen más érv nem állja meg a helyét -, hogy az egyházat a megtestesült Ige, Jézus Krisztus hozta létre, amelynek Ő a feje és központja. Ez a megállapítás átvezet bennünket az egyház „kiterjedésének” szemléletébe. A Fő föltámadott, és az Atya jobbján ül; előre ment, hogy helyet készítsen övéinek. Vagyis a földi terek határain nem ér véget Isten népének kiterjedése, hanem az Atya trónusáig tart, vagyis természetfeletti, s mint ilyen végtelen. Mindebből levonható az a következtetés, hogy Isten népének tagjai közül sokan a Megdicsőült Fő közelségében vannak, őket nevezzük a „megdicsőült egyház” tagjainak. Isten népének tagjai azok is, akik a földi realitások között a hit fénye mellett tájékozódnak, őket, vagyis magunkat, nevezzük „zarándok egyháznak”, s a kettő között, az úton lévő, tisztuló lelkek alkotják a „szenvedő egyház” tagjait, akikről valljuk, hogy ők mind biztosan célba fognak érni.

Megállapíthatjuk, hogy Isten népének, a földi népekkel ellentétben, nincs sem fizikai, sem létrendi határa. Elválasztó határok helyett mindenki számára lehetőség kínálkozik valamilyen formában Isten népéhez való tartozásra. Az egyházhoz tartozás - kétség kívül - a keresztény hit lényeges elemeinek elfogadása után a keresztséggel valósul meg, de a határok nélküli Isten népéhez való kapcsolódás már az örök értékekre való nyitottsággal elkezdődhetik minden ember életében. Ebben az értelemben beszélt a II. vatikáni zsinat (a Népek Világossága kezdetű konstituciójában) az egyházhoz tartozás köreiről, mely a Főhöz viszonyítva különböző távolságokat fogalmazott meg, de úgy, hogy azok valamelyikébe minden jószándékú ember beletartozik.

Isten népe és a földi népek között nincs ellentét. A földi népek olykor terjeszkednek egymás kárára, leigázzák szomszédaikat, félnek egymástól. Isten népe és a földi népek között lényegét tekintve ilyen ellentét nem lehetséges. Ez még akkor is így van, ha még éretlen keresztények zavart keltenek az isteni harmónia képében, vagyis nem a hit szabálya szerint, hanem földies ösztönei szerint cselekszenek. Amikor ugyanis valaki Isten népének tagjává válik, akkor nem szűnik meg saját népéhez tartozni, hanem azzal együtt olyan lelki-szellemi gazdagságra nyer meghívást, amely Isten szeretetteljes bölcsességével való töltekezést jelent. Ennek fényében értelmetlenné válik az emberek közötti valamennyi igazságtalanság és bűn. Mivel az emberek Isten hatalmas ajándékát csak lassan fogadják be, azért az úgynevezett zarándok egyházat, vagyis a földi Isten népét egyszerre jellemzi, hogy szent is, meg bűnös is; köznapi nyelven erre mondják, hogy bukdácsol.

Minden népnek van anyanyelve, amelyet minden ember kicsiny emberi létének kezdetén ösztönösen sajátít el szókincsével, akcentusával és fogalmi tartalmával együtt. Hasonlóan ehhez Isten népének is van „anyanyelve”, ami Isten kinyilatkoztat közlésének hallgatása révén ivódhat be az emberbe, és egy sajátos párbeszéd eszközévé válik Isten és ember között, amit imádságnak nevezünk.

Isten népe magába foglalja a népek sokaságát, a maguk nyelvi, kulturális történelmi és emberi sokféleségével együtt, amely a keresztény kultuszban csodálatos rituális változatosságban válik istendicséretté a közös hit megvallásának talaján.

Amikor most erről gondolkodunk, tudatosítanunk kell, hogy dehiszen mi is Isten népének tagjai vagyunk a hit és a keresztség által, amit magam is megélek imádságaim, jó szándékaim, és hitbeli cselekedeteim által. Viszont azt is tudatosítanom kell magamban, hogy csak akkor leszek értelmes és felnőtt tagja Isten népének, ha megismerem e nép tartalmi gazdagságát; nem csak felületesen és vázlatosan, hanem a maga mélységében is. Továbbá, ha személyes viszonyt élek meg Istennel. Nem úgy, ahogy én elképzelem, hanem úgy, ahogy Isten elvárja tőlem. Ha erre törekszem, akkor észre fogom venni, hogy Isten mindenben mennyire megelőzött engem, még alázatban, türelemben és szeretetben is. Ez a fölismerés valódi szükségletté teszi számomra a vasárnap megszentelését, a szentségek vételét, a böjtöt, az imádságot és az irgalmasság cselekedeteit. Integráns ember vagyok; Istenhez tartozok, és ugyanakkor vele együtt saját népemhez és kultúrámhoz.  

Dr. Balázs Pál
c.apát, plébános, főiskolai tanár

Hitoktatásról

Írásunk címzettjei nem a katekéták, akik a különféle korosztályok hitoktatását végzik az óvodától az érettségiig; de még azok a szakemberek sem, akik a katekéták oktatását és továbbképzését végzik a felsőoktatásban vagy a felnőttképzés sajátos intézményeiben, hanem a szülők, a keresztény emberek, illetve a civil társadalom tagjai, akiknek szeretnénk világos és közérthető képet rajzolni arról a sajátos tevékenységről, amit hitoktatásnak nevezünk.

Először is tudatosítanunk kell, hogy a hitoktatás lényegét tekintve minden más dologtól (tantárgytól) különbözik: tartalma természetfeletti eredetű, mert az isteni kinyilatkoztatásból származik. Ezzel szemben minden más oktatott dolog (tantárgy) tartalma természetes, vagyis evilági, legyen az humán, mint az irodalom, ének-zene, művészetek, stb., vagy természettudományos, mint a fizika, kémia, biológia, stb. Még a vallásismereti tárgyak is a természetes tárgyak körébe tartoznak, és nem nevezhetők hitoktatásnak, mert csupán a vallási jelenségek (kultúrák) leírását, tanrendszerük tartalmát, a művészetekre és az életvitelre gyakorolt hatását ismertetik, de csak mint az emberi (természetes) világ szép és értékes jelenségeit, és nem mint kinyilatkoztatott igazságot vagy közlést (mint ahogy részben nem is azok, mert a kereszténységen kívüli vallások többsége nem természetfeletti közlésen alapul, hanem evilági jelenségek misztifikálásán, hiedelmeken vagy filozófián).  -  Tehát a hitoktatás tartalmát tekintve mindezektől az oktatott témáktól lényegesen különbözik (melyek egyébként hasznosak és nagyon értékesek).

Viszont a járulékos elemekben gyakorlatilag nincs különbség. Járulékos elemeknek nevezzük a tartalom átadásának a módját, az ismertetést, a magyarázatot, a szemléltetést, a már ismert anyaghoz való hozzákapcsolást, az oktatási segédanyagok használatát, valamint az elsajátított ismeret ellenőrzését: szóban, írásban, életvitelben (gyakorlatban), és a félreértések javítását, vagy a hiányos ismeretek kiegészítését, stb.  - Meg kell jegyeznünk, hogy sokan azért nem értik meg a hitoktatás lényegét, mert a módszerek (vagyis a járulékos elemek) azonossága miatt elkerüli figyelmüket a tatalom egyedülálló sajátossága és fontossága.

A katolikus szülők amikor megkereszteltették gyermekeiket, akkor Istennek fogadták meg, hogy feltárják előttük hitünk mélységes titkait, amelynek a család keresztény szellemiségén túl a legfontosabb eszköze a hitoktatás. Jelenleg „tálcán kínálja fel” a társadalom az iskolás gyermekek számára a hitoktatást, elvileg ideális lehetőségeket biztosít ezzel keresztény hitünk és erkölcsi életünk befogadására és megélésére.

A törvényhozásnak nem illett kötelező hitoktatást bevezetnie, mert világnézetileg vegyes társadalomban élünk. Ezért az a megoldás született, hogy akiket nem akarnak hittanra íratni a szüleik, azoknak valamilyen etikai pótlékot biztosítson az iskola két okból: az egyik az, hogy jobb, etikusabb emberekké váljanak, a másik pedig az, hogy a nem hittanosok ne lyukas órával múlassák az időt, hiszen az iskolának arra is felügyeletet kellene biztosítania. Ezt az alternatív tárgyat  -  nagyon helytelenül  - erkölcstannak nevezik. Helyesebb lenne, és kevésbé megtévesztő, ha etikának hívnák. Az erkölcstan ugyanis az Isten és az ember viszonyából vezeti le az erkölcsi életet (ezért nevezzük a hittant hit- és erkölcstannak), míg az etika az emberi jelenségek szubjektív értelmezéséből indul ki, és logikus választ próbál adni cselekedetein helyességére.

Azok a szülők, akik jó szándékból, de a lényeges tartalom ismerete nélkül nem a hittanra íratták be gyermekeiket, lényegében ateista és materialista nevelésre bízták őket. Továbbá: óvatosan írjuk le, és bizonyára ők sem számoltak azzal, hogy valójában ezzel a tettükkel megtagadták hitüket, és elfordultak Istentől. Ha viszont ezt így nem gondolták végig, akkor bűnt ugyan nem követtek el, de keresztény hitükkel ellentétes állapotba kerültek gyermekeikkel együtt. Amint tudatosul bennük helytelen döntésük, változtatniuk kell. Minden tanév előtt újra lehetőséget biztosít a törvény a hitoktatásra való átjelentkezésre.  -  Ugye mennyi figyelmes segítség?! … Hát éljünk vele!

Vannak szülők, akik maguk se jutottak el a kereszténység hiteles megismerésére, s ezért nem is gondoltak arra, hogy gyermekeiket hittanra írassák be. Most viszont dönteniük kell: hit- és erkölcstanra, vagy az ezt pótló profán tárgyra írassák be gyermekeiket.  Számukra azt tudjuk mondani, hogy a hitoktatás még nem vallásgyakorlat, hanem ismerkedés egy olyan emberi perspektívával, amelyet egyetlen más tantárgy sem képes nyújtani. Azt javasoljuk, hogy adjanak esélyt gyermekeiknek, mely tudás képes bevilágítani emberi világunkat, és kaput nyit Istenre is; eleve ne zárják el gyermekeik elől ezt az egészen különleges látásmódot! Hogy azután ők maguk mit kezdenek vele, az már mindenkinek a szabad döntésétől függ.

A hit- és erkölcstan tanulása nem jelenti a vallásgyakorlás kötelezettségét. Ez a valóságban azt jelenti, hogy a hittanra beiratkozott gyermekeknek automatikusan nem kötelesek vasárnap templomba menni. A fenti két mondat lényeges szava a kötelezettség. A puszta kötelezettség azt jelentené, hogy akaratom ellenére olyan cselekedetre kényszerítenének, amit nem vallok magaménak, még nem értek, csak ismerkedek vele, és saját akaratomből nem vennék benne részt. Viszont hogy „bajom ne származzon belőle” engedek egy bizonyos felém irányuló kényszernek, pedig a magam jószántából nem tenném meg.  -  Szóval az ilyen kötelezettségről szó sem lehet, mert lényegesen ellenkezik Isten akaratával, az evangéliumokkal és az egyház küldetésével is. Templomba járni, ismerkedni a keresztény liturgiával csak szabad elhatározásból lehet, minden kényszer nélkül. Ugyanez vonatkozik a megkeresztelkedésre és a többi szentség vételére is.

Az egyház küldetése  -  a gyermekek és szüleik lelkiismereti szabadságának tiszteletben tartása mellett  -  a hittanórákon is egyetemes tanúságtétel a Jézus Krisztusban megszerzett üdvösség mellett. Ennek hiteles megjelenítése az a lényeges plusz, amelyben az ember felfedezheti életének mélyebb összefüggéseit és Végső Célját is. Ezért a katekétáknak elsősorban nem tanítóknak, hanem tanúknak kell lenniük, hogy a föltámadt Krisztusban elhozott személyes isteni ajándékokat képesek legyenek tanítványaik is átvenni.

Dr. Balázs Pál
 c.apát, plébános, főiskolai tanár

Húsvétról gondolkodva

Minden ember kétszer születik meg. Az első születés az a csodálatos folyamat, amikor a pici emberkét az édesanyja szüli meg erre a világra, a második születés pedig a felnőtt ember megérkezése az örök létre. Mindkettő misztérium, szinte felfoghatatlan titok, és mégis beszélhetünk róluk, mert nemcsak életünk részeiről van bennük szó, hanem ezek életünk kútfői, amelyekből forrásozik az a valaki, akinek valójában mondhatjuk magunkat.

Mily nagy hasonlóság van a két születés között! Még el sem indult az életünk, és máris valakik nagyon, de nagyon akartak minket. Nevet adtak nekünk, és elhatározták, hogy fölnevelnek minket. Elhalmoztak minden jóval: puha meleg kelengyével, ruhával és finom ételekkel, szellemi javakkal és sok-sok szeretettel. Fizetséget nem vártak, csupán azt a lehetőséget, hogy önzetlenül gyönyörködhessenek bennünk: akiknek boldog életet szántak…; - és van Valaki, aki még ennél is többet szán nekünk, és ezért elvezet minket a húsvéti újjászületés misztériumához.

Mindkét születés gyönyörű esemény, pedig mindkettő útját vér, kín és gyötrődés szegélyezi, és tragédiák kockázata fenyegeti, amit vállal a féri és a nő, mert édesanya és édesapa akar lenni, és vállal az Isten, mert ő Teremtő és Üdvözítő -, az enyém is és a mienk is.

A második születést a húsvét jeleníti meg. Vigyázni kell azonban arra, hogy húsvét titkát ne mossuk össze a tavaszi kikeletet dicséretével -, bár tényleg csodálatos dologról van szó, amelyben minden a megújulás és a születés élményével veszi körül az embert. Mégis ez csupán a mulandó természet „csodája”, amely ha túlságosan hatalmába keríti az embert, akkor saját mulandóságának sírjába zárna be bennünket is.

Mi tehát húsvét titka? Egy újabb tiszta hős bukása, akire lehet emlékezni, akiről lehet verset, drámát vagy dalt írni, akinek emelhetünk szobrot, vagy akit hívek követhetnek és utánozhatnak? Az ilyen – emberi világunkba zárt – titok nem volna igazi misztérium, mert ha mégannyira is igaz lenne tartalma, egy „legújabb hőssel” hamar túlhaladottá válhatna. Húsvét titka azonban nem ilyen természetű, hanem pontosan ebből a körforgásból való kiszabadulást jelenti: a nagybetűs Életre való végleges megszületést.

Húsvét titka Jézus nélkül nem érthető meg. Először maguk az apostolok sem értették meg, mert a maguk feje után próbáltak tájékozódni, noha ők közvetlenül a Mester tanítványai voltak. Ennek egyenes következménye volt számukra a nagypénteki kudarc, a reményt vesztettség, a félelem és a szégyen. (Mint ami minden emberi halálban benne van.) A második születés ilyen „alulnézetből”, vagyis az ember perspektívájából; de ez semmit sem árul el a lényegből: az áldozat győzelemmel végződik. A megdicsőült Krisztus megmutatja magát és helyet készít az ember számára. Ettől a felismeréstől „lángolt” az emmauszi tanítványok szíve. A Föltámadott köszöntése: „Békesség nektek!” oly mélyen érintette a tanítványokat, hogy az még a mai utódokat is átjárja. A kételkedő Tamás apostol olyan vallomást tesz, amelyre korábban maga sem gondolt volna. Leborul Jézus meg-dicsőült sebei előtt, és bűnbánóan suttogja: „én Uram, én Istenem!”. És végezetül Simon Péternek is meg kell térnie gyáva hazugságából egy bensőséges vallomás formájában: „Uram, te mindent tudsz. Azt is tudod, hogy szeretlek.”

Húsvét titka bevilágítja az ember méltóságának és hivatásának titkát, értelmet ad még az értelmetlennek látszó dolgoknak is. Érdemes a fényénél tájékozódni…!

Dr. Balázs Pál
 c.apát, plébános, főiskolai tanár

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.

Bezár